Pont két hete, amikor a Chan’s Cookingban Aszú szájából éppen kilógott egy lábasfejű pár karja, hirtelen megszólaltam.

- Megyek a Grossglocknerre! Szeretném, ha velem tartanál! -

Azt hiszem, már elég jól ismerem a barátomat, de nem tudtam eldönteni, hogy az arcán tényleg igazi lehet az-az ábrázat, amit kiül rajta. Később kiderült, hogy igen is igazi volt.

- Úgy gondoltam, én már soha nem jutok oda fel. Teljesen azt hittem, hogy abbahagyod a túrázást. Én pedig nem szívesen mentem volna nélküled. -

Ez a mondat és a Glockneren történt dolgok, azt hiszem örökre összekötöttek minket egy láthatatlan, de elszakíthatatlan kötéllel.

Eltelt 2 hét! Aszú és Viki a kocsit rendezte- pontosabban, alakították át első osztályú bivakhellyé- amíg én gyorsan, lezuhanyoztam a meló után. Kicsit késve, de 7 óra fele elindultunk egy SZÁMUNKRA, hatalmas megmérettetésre.

Meg akartuk mászni a Grossglocknert!!!

Nagyon jó hangulatban utaztunk, mint mindig. Amikor elértük Steiermark határát elkezdett esni az eső. Ekkor már tudtam, hogy szép időnk lesz és feljutunk a csúcsra. Amikor a Dachsteinre vagy a Grossvenedigerre mentünk, akkor is esett az eső. Talán babona, talán nem, de bejött. Klagenfurtnál megálltunk pihenni, enni, inni. A továbbiakban Aszú vette át a kapitányságot. Kalsban a faluban egy kicsit tétováztunk a furán kihelyezett táblánál, de mint hazafele kiderült másnak még nappal sem egyértelmű a jelzés. (felfele kell tartani a kereszteződésnél). Éjjel 1 órakor felérve a Lucknerhaus (1918m) parkolójába attól féltem, hogy megint egyedül leszünk. Engem mindig lelohaszt, ha egyedül vagyok egy ilyen helyen (egy rossz emlék). Ettől nem kellett félni, mivel úgy 50 autó állt a placcon! Még fejlámpák fényei törték meg az éjszakai nyugalmat. Lassan mi is beköltöztünk az irgalmatlan kényelmes és tágas Peugeot bivakba. Reggel 4-re húztunk ébresztőt, de tíz perccel korábban egy kis táraság mellénk parkolva felébresztett. Sebaj, úgy is fel kellet kelni. Nekem már itt furcsa volt az egész. Aki ismer, tudja, hogy nem tudok a családom nélkül meglenni egy éjszakát sem, nem hogy kettőt! Ehelyett olyan jót aludtam és olyan jó kedvel ébredtem, hogy magam sem hittem el. Ez hatalmas lökést adott az elkövetkező két napra.

Megtettük az első lépéseket a csúcs fele. A kiírt egy és negyed óra helyett, 40 perc után elhaladtunk a Lucknerhütte (2241m) mellett. Pár méter után kis tábla jelezte az elágazást, ahol nekünk jobbra kellett tartanunk. Itt hamar nyertük a szintet. Kezdett világosodni és a párafelhőkből kibukkant a Gloki! Annyira közelnek látszott, hogy hihetetlennek tűnt a kudarc. Kicsit érintettük a Ködnitz gleccsert, de éppen csak a szélén haladtunk. Bár így is volt mit kerülgetni. A távolban szépen kivehetően láttuk a kis „lemmingeket”, ahogy a scharténál várakoztak. A Mürztaler steig (kb. 2950m) beszállóig nagyon jól tartottuk a tempót. Elindultuk felfele, de mindjárt az elején egy 2x4 fős idősek klubjába botlottunk, akik lefele tartottak, összekötve!  Még nézni is félelmetes volt mit műveltek. 3000 métert elérve megpihentünk és tudattuk a családdal, hogy gond nélkül haladunk felfele. Be kell vallanom a steig nem úgy ment, ahogy vártuk. A ritmikus gyaloglást - ami fárasztó, de lehet tervezni az erővel -, felváltotta a mászás. Nem éppen ilyen zsákokra való és laposnak sem mondható. Hamarosan becsatlakozott az Alter Kalser weg, ami kikerüli ezt a sziklatömböt. Kicsit lelassultunk, de így is csak fél órás késéssel a szintidő után, elértük a ErzHerzog hüttét ( 3451m).

Sokan visszatértek a csúcsról, de így sem volt tömeg. A teraszon ettünk egy kicsit, felszereltünk és 12 kor elindultunk az utolsó szakaszra. Felfele egy 4 fős csapat és egy 60 év körüli bácsika tartott. Kicsit beszélgettünk vele, és mint mondta 7. alkalommal tart a csúcsra. A sziklákig abszolút nem volt gond. Tipikus magashegyi környezet. Hatalmas hólejtő állt előttünk, de kellemesen lehetett haladni. Nyugatra a Glockner, keletre a Franz-Josefs höhe(lejjebb a híres parkoló), északra a Wiesbachhorn és délre a dolomitok látszodtak. A lejtő 40-50 fokos, de a friss hó jól tartott. Innen már jól láttuk a szikla kezdetét, és sajnos azt is, hogy részben hó fedi. Levettük a hágóvasakat és a csákánnyal együtt elraktuk a sziklák mellé. A továbbiakban már mászni kell. Tényleg nem okoz gondot, ha száraz vagy havas. De sajnos most vegyes volt, ezért lépni nem volt a legjobb, mert a hó latyakos volt. Teljesen nem olvadt le és tartani sem tartott. Azért szépen abszolváltuk. Felérve a Kleinglocknerre( 3770m), úgy döntöttünk előveszzük a kötelet. A scharte egy kicsit meglepett minket. Bár hó borította, Aszú így is megkérdezte, mikor jön a neheze. Mondom, éppen most állsz a közepén))) Nem szándékozom lebecsülni a hegyet, de egy 2 méteres szakaszról van szó. Nagyon vártuk, de az egyik legjelentéktelenebb szakasz a gerincen. Innen szépen párban, már csak egy 20-30 méteres falon( ami persze meredek) kell fölkapaszkodni.

Fent vagyunk!

Nagyon jó érzés, régóta vártunk erre. Az idő fantasztikus. Sajnos nem tudok férfi módjára viselkedi. Folynak a könnyeim. Aszú próbál vigasztalni, de nincs esély. Hívom a feleségemet, alig tudom elmondani, hogy nem tudunk tovább menni. Nincs hova! Fent állunk a csúcson. Hallom, hogy ő is nehezen beszél.

- Büszkék vagyunk rátok - szól a telefonból. Anyukámtól is kapok egy személyes üzenetet. Ő nem is tudta, hogy hova megyek. Nem akartam, hogy izguljon.

Egy biztos! Ezek nem bánatkönnyek. Nagyon készültem erre és most beteljesedett. A legjobb barátom áll mellettem, a családom otthon büszkén húzza ki magát. Én pedig mellesleg, de tényleg csak mellesleg, megmutattam annak a pár embernek, aki az elmúlt években csak a rosszat kereste bennem, hogy igen is van erőm és kitartásom. Ma gond nélkül jutottam fel ide, és még maradt is bennem erő bőven. Összeszedem magam és fényképezünk egy kicsit. Jelen pillanatban mi ketten vagyunk Ausztria legmagasabb pontján. Mindenki a lábunk alattunk van...

Sajnos a boldogság hamar elszáll!Látom Aszú nincs teljesen jól. Kicsit megijedek. Egyedül vagyunk! Nem baj, van nálam minden, megoldjuk. Szépen, lassan lebiztosítjuk egymást. Lejutunk a hólejtőig! Itt már nem lehet gond. Elérjük a házat. Semmiképpen nem megyünk tovább az első tervben szereplő Salm hüttébe. Itt alszunk fent. Már otthonról foglaltam szállást, kellemes tetőtéri matracláger. Sajnos a barátom még mindig nem a régi. Kisebb pihenés. Este sikerül nagyjából rendbe hozni egy finom leves és egy kevésbé finom marhapörkölttel. Itt szeretnék megkérni minden Osztrákot, ne kísérletezzen Gulasch-al. Ők a Wiener schnitzelen a fánkon és a sacher tortán kívül úgy sem tudnak semmit a gasztronómiáról! Kb. 20 éve próbálom megmagyarázni nekik, hogy amit olyan szarul csinálnak az amúgy sem gulyás, hanem pörkölt. Na de mindegy mi főzni tudunk, nekik meg hegyeik vannak) Kaja után kimentünk a szabadba. Naplemente! Mind a ketten büszkén álltunk egymás mellett. Aszú kezdett a régi lenni. A felhőkben komplett mesejelenetek képzeltünk, és nagyokat mulatunk. Semmi honvágyam! Még mindig láttunk a távolban fejlámpákat mozogni, de lassan mindent beborított a sötétség. Még maradtunk egy csöppet, de hamarosan felmentünk a helyünkre. Lent a szokásos hüttés bulizás folyt. Ez engem nagyon feldobott. Megnyugodva és teljes nyugalomba hajtottuk le a fejünket! Csodaszép nap volt. Percek alatt elaludtunk!

Másnap reggel a csúcsmászókkal együtt ébredtünk, de mi heverészhettünk bátran. Nekünk innen már csak lefele kell menni. 7 óra fele elindultunk és a normál úton át a gleccseren a Stüdl hütte alatt ereszkedtünk le a völgybe. Délre lent voltunk. Hazafele bementünk a kals-i temetőbe és magunkban csöndesen elékeztünk a sok-sok hegymászóra, aki nem voltak olyan szerencsések, mint mi és nem tértek haza a családjaikhoz!

Ismét két fantasztikus napot töltöttem az osztrák Alpokban!