Rengeteg, pontosabban háromszori elhalasztás után végre úton voltunk Hinterbichl falucskába. Nem más volt a célunk, minthogy feljussunk a Grossvenediger 3674 méteres csúcsára. És, hogy feljutottunk-e? Pár perc múlva megtudod!

Ezek a háromezresek nem adják könnyen magukat. Mikor a Dachsteinre mentünk akkor is és persze most is szakadt az eső egész úton. Nem baj most essen, ne akkor mikor a hegyen vagyunk.  Éjjel 2-kor találkoztunk Charleval és Mikivel. Ők Mosonmagyaróvárról jöttek, tehát még előbb indultak mint mi. Átpakoltunk az én kocsimba és irány Tirol. Hajnalban Aszú átvette a parancsnokságot egy órára, ami hatalmas segítség volt, hiszen előző nap még este 8-kor dolgoztam. Kivoltam mint a liba. Persze könnyű volt Aszúnak, mert a cd-ről döngött kedvenc Dj Bobo lemeze)). A pályáról letérve Charle gps-e segítette a felső parkoló megtalálását. Itt már nem esett. Gyorsan megkóstoltunk Charle barátnőjének a "barátfüléjét". Megszórtuk a kincstári "hájtek" cukorszóróval és betoltuk az arcunkba. Isteni volt!

 Kellemes, igazi túraidő volt. Nem is vettem fel mást felülre mint egy softshell-t, de az is lekerült 100 méter után. Kacskaringós erdei szakaszon haladtunk felfele, míg el nem értük a földutat. Itt a venedigertaxik szállítják a kényelmesebb utasokat egészen a Johannishüttéig. Persze nem is én lennék, ha nem kacérkodtam volna el a gondolattal, hogy alig 1 órai munkámért kapott  lovéért megspórolhattam volna 2,5 óra gyaloglást egy 17 kilós zsákkal. A kismadarakat a fejemben, Aszú hessegette el. Így kénytelen voltam leszállni a földre és tovább róni a métereket felfele. Azért be kell valljam így volt tökéletes a túra. Kocsival meg járjanak a gyengék))).

Útközben hatalmas lejtők és falak kísértek minket, balra pedig végig a dorferbach zúgott lefele a völgy fele. Első komolyabb pihenőnket a Gumpachkreuz-nál ejtettük meg. Fotózás, térképnézegetés és egy kis csoki majszolása volt a terv. Felfele a Johannishütte fele már nem volt sok. Itt viszont át kellett élnem az egész hétvége legveszélyesebb szituációját. Aszúból előbújt a szittya magyar gyerek, és úgy gondolta jó ötlet, ha megszelídíti Fögelét és Stercet. Ők nem voltak mások mit a retteget venedigeri vérlovak. Gyerekkorom óta félek a lovaktól. Az a rögeszmém, hogy letépi tőből a karomat. Aszú nem így gondolkozik, és szerintem nem kellett sok, hogy szőrén megülve hódítsa meg a csúcsot. Egy a lényeg, túléltük a találkozást, de a két ló elkísért minket a házig.

A háztól teherfelvonóval fel lehetett volna küldeni a zsákokat a Defreggerházba, de itt is megspóroltunk 4 eurót. Itt már kopárrá változott a táj. Keskeny taposott ösvény vezetett felfele. A környék hemzsegett a mormotáktól. Balra belátni a Dorferalm völgyébe. És végre! Megláttuk a csúcsot! Alatta a hatalmas Dorfer gleccser. Szinte hihetetlennek tűnik, de valamikor az egész völgyet még betakarta, most pedig éppen hogy csak eléri az alját. Jobbra is háromezresek törtek a felhőkbe. Itt már igazi magashegyi érzésem volt. Bár fárasztó volt az út, mégis nagyon élveztem. 2 óra kapaszkodás után végre feltűnt a ház. Miki kilépett, és elsőnek ért fel. Brutális fizikuma van. Mi kicsit lemaradva, de követtük őt. Fent vagyunk az "alaptáborban"!

Birtokba vettük a szobánkat. Négyágyas tipikus menedékházi szoba. A mosdó és wc makulátlan. Lent 2-3 helység a sörözgetésre és a csúcsmászás ünneplésére. A falakon a régmúlt igazi hegymászói. Kenderkötéllel, bőrnadrágban, 5 méteres hóban fülig vigyorral. A falak mesélnek!

Eközben mi fent kipakoltunk és berendezkedtünk, utána kisebb akklimatizációs túrára indultunk. A házban tippet kaptunk. Irány a Mullwitzaderl csúcsa. A háztól fél óra. Katasztrofális törmelékhegy. Mi Aszúval a felénél megfordultunk, Mikiék a "csúcs" előtt. Se kereszt, se semmi. Viszont ráláttunk a Rainer gleccserre, a holnapi utunkra. Nem tűnt túl veszélyesnek. A hasadékok jól láthatóan nyitottak voltak. A szemlélődés közben észrevettem a távolban valami feketést a sok fehérben. Lefotóztam, kinagyítottam. Ott  a CSÚCSKERESZT! A remény, hogy holnap feljutunk oda, mind a négyünket felpörgetett. Ilyen közel még nem voltunk a célunkhoz. Visszamentünk a hüttébe, és telefonáltunk  a családnak. Korrekt 1 euró per percért. Nincs mellébeszélés mint az Osnabrückerházba(Ankogel). Ott a faszi a telefonnal a kezében mondta, hogy nincs lehetőség hazaszólni. Itt kedves volt mindenki. A szobában a gázfőzők beindultak. Ellepte a levegőt a levesek illatkeveréket. Bár nem volt kedvem enni, mégis összefutott a nyál  számban. Este egy jó kis beszélgetés volt a főműsor. Mintha ifjúkorom úttörőtáborában lettem volna. Már csak egy kis zene kellett volna, de erről a lent mulatozó, lengyel(szlovák?) csúcsmászók gondoskodtak. Közben a fejfájásom is elmúlt, és el is álmosodtam. Nyugodtan aludtam el és vártam a holnap reggelt!

6 óra! Arra ébredtem, hogy valaki a jégcsákányát próbálgatja a falon. legalább is én ezt gondoltam. Persze csak a szomszédok készülődnek. Kinéztem az ablakon és megnyugodva fogadtam, hogy egész jó időnek néz ki. Szép lassan mi is összekészülődtünk, de addigra kiürült a ház. Csak a völgybe tartó másnapos mászok igyekeztek összhangba kerülni magukkal. Mire felértünk a gleccser beszállásához, már láttuk a 4 parti mozgását. Én felvetettem a többieknek mit szólnának ahhoz, hogyha nem kerülnénk ki a hasadékokat alulról, hanem egy már előttünk áthaladó csoport kijárt útján kelnénk át. Egyöntetűen álltak mellém. Így vagy 100 méter pluszt spóroltunk meg. 2x2-ben haladtunk. Én Aszúval, Charle Mikivel volt párban. Szépen tempósan haladtunk a néhol 5 méter széles repedések között. A látótávolság néha 10 méter alá esett, de így sem volt gond tájékozódni. Hála az előttünk járóknak. Olyan érzés kerített hatalmába amit leírni nem lehet. Ott voltam 3000 méter felett, ködben egy gleccser közepén, összekötve a legjobb barátommal, mögöttünk azzal a 2 emberrel akikkel bármikor elmennék bárhová. Fáradt voltam, de én vezettem a kis csapatunkat. Számomra ennél nagyobb dolog akkor, ott nem létezhetett. Egész nap a csúcsig én voltam a "vezér"! Hegymászónak éreztem magam!

Soha,de soha nem felejtem ezt el nektek. Aszú, Charle, Miki... Nagyon köszönöm!

Túl a Hohes Aderlig vezető emelkedőn, lankásabb 100 méter következett. A hó esett,a köd egyre lejjebb szállt. Néha szinte semmit sem láttam. Egy kisebb csapat jött lefele. A már tegnapról ismeretséget kötött osztrák csapat volt. Biztattak, hogy már csak 20 perc. Egy kemény hólejtő volt az utolsó akadály. Magasan volt, meredek volt, köd volt... de imádtam ott lenni.

10 lépés a feleségemért, 10 a lányomért, 10 az anyukámért, 10 a kutyámért. Pihenés! 10 lépé.....

Hátranézek, Aszú támaszkodik a csákányra. Charleékat nem is látom akkora a köd. Megvannak! De mi az ott előttem? Csak nem? De! A ködön átszűrődő sárgás fény megvillantja a keresztet. Robban az adrenalin bomba. Egy gerinc választ el, hogy megérinthessem. Miért nem okozott gondot az átkelése? Mert nyugodt, higgadt fejjel kezeltem, és mert tudtam, hogy ott van a kötél másik végén Aszú! bevártuk Charleékat. Háromra megfogjuk a keresztet! 1..2..kicsit megmozdítom a kezem)))  3!!! Nevetve érintjük meg mind a négyen egyszerre!

Felértünk! 3674 méter! Mindegyikünknek egyéni rekord!

Fotózások a nagy ködben. Igazán jó képek. Olyan hegymászósak. Senki sincsen fent, csak mi. Mindegyikünk boldog, de látom Charle arcán a szomorúságot. nagyon szeretné, hogyha láthatná a környező hegyeket. 12 óra 30 perc!

- Még várjunk 5 percet ígérem kisüt a nap! - mondom a többieknek

- Akár fél órát is! - vágja rá Miki

12 óra 32 perc. - odanézzetek!- A felhők szétnyílnak és a csoda ott volt előttünk! Szinte sírni tudnánk. mint a gyerekek futkározunk az apró kis helyen. Senki nem állat be semmit a gépeken. Ennyi képből csak lesz valami!

12 óra 50 perc! ennyi volt a felhők függönyként záródnak be. ideje leindulni.

 Lefele még párszor ki-ki bukkant a nap, de a csúcs felhőben maradt. 2 óra múlva elértük a házat. Megcsináltuk! Már csak a parkolóig kell lemenni. Kicsit rendbe szedtük magunkat, Miki és Charle megittak egy jutalomsört. Vásároltuk egy kis "szuvenyírt" és elindultunk lefele. Hatalmas társalgások - ami persze nem más volt, mint a mai mászásunk,- közepette faltuk a métereket lefele. A Johannisháztól még visszatekintünk a Venedigerre. Csodálatos, de hihetetlennek tűnik, hogy alig pár órája ott álltunk fent, a felhők által védett és elrejtett csúcson!

8 órakor értünk le a kocsihoz. Átöltöztünk, kajáltunk, megnyugodtunk... Hazafele végig esett az eső, de ez minket nem zavart, mert már a kocsiban ültünk. Ki-ki gondolkozott, ki-ki álmodott róla. Hosszú volt az 500 kilométer, de ez most nem zavart, mert 2 hónap nyomasztó izgulásának vége. Képes voltam megcsinálni! Magamért a családomért!

Nagyon boldog születésnapot kicsim, Szeretlek!!!

Ismét két fantasztikus napot töltöttem az osztrák Alpokban!