Mostani célunk, a Kaiserschild felé haladva azon gondolkoztam, ha minden egyes autó után kapnék 1 eurót, amin síbox van, lehet, hogy egy kicsit többet tudnék költeni utazásra.  Megszámlálhatatlan autó robogott a hajnali órákban a hegyek felé. Szinte "elszégyelltem" magam, hogy a mi felszerelésünk nem tartalmaz tetőboxot. De hát én nem is szeretem a zsúfolt sípályákat, nem is beszélve arról, hogy nem is tudok síelni. Őszintén bevallva, a havat sem igazán szeretem. Persze ez így nem teljesen igaz, mert sétálni a kutyával egy havas erdőben, tényleg megnyugtató. Viszont 2 méteres hóban a csúcs felé törni, vagy inkább küszködni... Hát, nem bánnám már ha tavasz lenne. Alig várom, hogy a hátizsákom a fele súlyára töpörödjön. Na de én mindig ezt mondom, de persze, ha felérünk valahova,  körbenézek, azon töprengek, miként lehetek olyan szerencsés, hogy a saját szememmel lássam mind azt a csodát, amit ezek a csúcsok nyújtanak.

Elérve Leobent, letértünk az autópálya keleti kijáratánál. Elhaladtunk a vasmű mellett, ami olyan monumentális, hogy 4 perc kellett ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk. Ez azért fontos, mert mindig lenyűgöztek az ilyen dolgok. Bármi érdekel, ami félelmetes, magas, rideg és gigászi. A természet mellett, imádom az építőipar csodáit is. Szóval ugyan azon az úton haladtunk mint a múltkor, csak 15 kilométerrel hamarabb állítottunk le a kocsit. Az első vasúti híd előtt jobbra, az erdő szélén kis sorompó jelezte, megérkeztünk. A kocsit leparkoltunk felkaptuk a zsákokat, és elindultunk befele az erdő irányába.

Egy kis szurdok, pontosabban két gerinc által közrevett, a csúcsokról lehömpölygő kő és víz mosta árokban kezdtünk eltávolodni a kocsitól. Egy kis híd vezetett át a vízmosás bal partjára. Negyed óra után elfogyott az eddig is nehezen kivehető ösvény. Egy nagyobb szikla döntés elé állított minket. Választani kellett, jobbra az erdő felé, vagy balra a meredek sziklafal felé kerüljünk. Mi az erdőt választottuk. Az elején elég nagy tempóval emelkedtünk a fák között, néha átkelve egy-két kisebb kőlejtőn, amin nem régen kisebb hó lavinák zúdultak alá. Sajnos, egyszer csak vége lett a nem létező utacskáknak. Előttünk nem volt más mint egy kb. 5-7 méter magas derékszögű sziklafal. Mindkét oldalt mély árkok húzódtak. Átkelni lehetetlen volt. Nem volt mit tenni, meg kellett próbálni megmászni. Bár nem kimondottan sziklamászók vagyunk, de nyáron nem hiszem, hogy gond lett volna kimászni. De most, ekkora zsákokkal, biztosítás nélkül... Sokat nem is gondolkoztam, mert nem volt mit tenni. Elindultam felfele. Apró fogásokat lehetett csak venni, és sajnos a fal nagy részét gyönyörű, de annál veszélyesebb jég borította. Bár segítségünkre is volt, mert a mozgó kövek most teljesen oda fagytak az alaphoz. Lassan felértem, és szorosan követett Aszú és Miki is. Gond nélkül teljesítettük a nap első próbatételét. Én személy szerint nagyon büszke vagyok, hogy ilyen jól abszolváltam a helyzetet. Mégis csak a sziklák felé vonzódom. Itt már teljesen biztosra vettük, hogy nem ez az ideális útvonal, ezért elkezdtünk egy kicsit a szurdok felé tartani. Itt felvettük a hágóvasainkat, mert a keményre fagyott lavinalejtőkön nehéznek bizonyult az áthaladás. Keményen hagytuk magunk alatt a 100 métereket, és egyre magasabbra jutottunk. Túljutva az erdőhatáron már nagyon éhesek voltunk, ezért letáboroztunk egy lejtő oldalában. Már itt éreztem, hogy majdnem lefagy a bal lábam. Először azt hittem beázott a bakancsom, de amikor levettem, örömmel tapasztaltam, hogy csak "lefagyott" a lábfejem. Sírni tudtam volna annyira fájt, miközben a másik lábam teljesen rendben volt. Közel negyed óra masszírozás után sikerült helyrehoznom, ami az egész nap folyamán már úgy is maradt. Szerencsére! Kaja után a kedvem is egy kicsit jobb lett. A meredek lejtőkön a jégcsákány és a hágóvas biztonságában haladtunk, hol méteres, hol jéggé fagyott hóban. Bár Aszúval mindig csak a következő gerincig szerettünk volna csak elérni, ennek az lett a vége, hogy szép lassan feljutottunk a főgerincre. 1900 méteren voltunk. Nekünk tökéletesen megfelelt a mai célunknak. Eredetileg sem volt kitűzve semmi. Több mint 1300 méter szintkülönbség teljesítése számomra nem rossz, sőt. Elkezdtünk buzgón fényképezni, csúcs csoki, kaja, meleg tea. És ami hihetetlen: teljes szélcsend, napsütés. Miki kitalálta, hogy ő felmegy a 130 méterrel feljebbi Kaiserwart-ra és csinál egy panorámaképet. Nem úgy nézett ki mint akit le lehet beszélni, de nem is akartuk. Zsák nélkül indult felfelé, és 25 perc múlva már azt láttuk, hogy csúcs alatti igen meredek szakaszon mászott. Pár perc , és Miki fentről integetett. Eközben Aszú és Én, az általunk elnevezett "piramidális" csúcsunkon, a zsákokon kifeküdve, átadtuk magunkat a természet hatalmának. Nem igazán akartunk sehova menni. A Nap sugarai kellemesen simogattak, miközben mi szerettük volna megváltani a világot. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember eldönti, legközelebb mégsem marad otthon, pedig az elmúlt órákban semmi más nem járt a fejébe. Szerettem volna, ha megáll az idő, de miután Miki visszatért, elkezdtünk leereszkedni a völgybe. Most a völgy keleti oldalán haladtunk, mert a másik oldalt nem vállaltuk be lefelé. Itt meredek, de mély hóval borított lejtők voltak, amin félelmetes, de mindamellett biztonságosabb a lejutás. Aszú bevetette irtózatos fegyverét, a "Seggcsuszát". Bár 100-al húzott lefele, de egy-egy megállás alkalmával annyit pucolta magáról a havat, hogy simán utolértük. Poénnak viszont tökéletes volt. Nyugodt tempóval érkeztünk vissza az erdőhatár alá. Lassan megszabadulunk a hágóvasaktól, és a jégcsákányt is felváltotta a túrabot. Nagyon jó hangulatban értünk le a vízmosáshoz, és innen az autóhoz.

Átöltöztünk, és ettünk valamit. Hazafelé megálltunk az egyik autós pihenőbe és még egy pillantást vetettünk a Kaiserschild tömbjére. Már alig várom, hogy tavasz legyen és visszatérjünk, de akkor már "klettercuccal" .

Ismét egy fantasztikus napot töltöttem az osztrák Alpokban!